Az amerikai cocker spániel

Elegancia csecsemõszemekkel

Nagy szemek, megkapó tekintet, hosszú fülek és csodálatos szõrzet: az amerikai cocker spániel világszerte kedvelt, családi kedvencként és lenyûgözõ kiállítási sztárként egyaránt. A cocker spánielek – nevüket minden bizonnyal az erdei szalonka nevû madárról kapták (angolul woodcock) – a XIX. század végén kezdtek elterjedni Amerikában. F.F. Pitcher New England-i tenyésztõ 1882-ben importált az Egyesült Államokba egy Cloe II. nevû szukát. Tõle született a híres Obo II., akit az Amerikában nyilvántartott összes cocker spániel õsének tartanak. (Obo I. vagyis Obo, az angliai cockerek õse; 1879 júniusában született.) 1920-ra már alig akadt olyan cocker Amerikában, melynek õsei között ne szerepelt volna Obo II., azonban ezek a kutyák már jelentõsen különböztek a brit tenyésztõk által létrehozott cocker-típustól: új fajta volt születõben. 1930-ban az Amerikai Kennel Club még mindkét változatot egységesen cocker spánielként regisztrálta, azonban a különbségek már igen szembetûnõek voltak, különösen a fejformában mutatkozott jelentõs eltérés. Az angol típust kedvelõk 1936-ban külön klubot alakítottak, és deklarálták, hogy a két változatot nem keresztezik egymással. 1946 szeptemberében az AKC végül külön fajtaként ismerte el az angol és az amerikai cocker spánielt.
     Angliába 1960-ban „tért vissza” a fajta, egy Hollandiából importált szuka személyében. Az Egyesült Államokból érkezõ további egyedek révén a „jenki” állománya gyorsan növekedett, s a fajta népszerûsége megközelítette az angol cockerét. 1968-ra a regisztrált példányok száma elérte azt a küszöböt, hogy a fajta külön Challenge Certifikate-t kaphatott a kiállításokon és ezáltal önálló fajtabesorolást nyert. Az Egyesült Államokban az amerikai cocker spániel rendszeresen a tíz legnépszerûbb fajta között szerepel.
     Bár az amerikai cocker spániel kialakítása több évtizedet vett igénybe, a legfontosabb korszak mégis az 1940-es évek vége és az ’50-es évek eleje volt, az „aranykor”, ekkor történtek a legnagyobb változások, pontosabban ekkor váltak valóra a korábbi évtizedek elképzelései. Viszonylag újkeletû fajtáról lévén szó, az AKC még 1973-ban is módosította a fajtastandardet.
     Az angol és amerikai cocker spániel közötti különbséget talán legjobban a kutyák fejformája és szõrzete tükrözi. Az amerikai cocker koponyája gömbölyû, a szemboltív határozott, a stop kifejezett. Az arcorri rész széles és mély; az arcorri rész és a koponya aránya egy a kettõhöz. A laikusokat leginkább a fajta egyik jellegzetessége, a szerintük „normális” spánieléhez képest túlságosan „nyomott” orr zavarja. Pedig az amerikai tenyésztõk éppen ezeket a „csecsemõszerû” vonásokat kívánták hangsúlyozni: a boltozatos homlokot, a rövid orrhátat és hatalmas szemeket. Érdekesség, hogy a fajta egyik hazai tenyésztõje is elõször kifejezetten rondának találta az amerikai cockereket, ma már azonban nem tudna meglenni nélkülük. A fajta másik specialitása, a csodálatosan dús és hosszú szõrzet azonban mindenkit elbûvöl. Nincs annál elegánsabb, mikor egy profin felkészített amerikai cocker megindul a kiállítási ringben és szinte úszik a levegõben. A könnyed, elegáns mozgás elõfeltétele az elülsõ és hátulsó testrész egyensúlya. Az amerikai cocker alkata lehetõvé teszi, hogy a lapocka és az elülsõ végtagok akadály nélkül kinyúlhassanak és felhasználhassák az erõs és izmos hátulsó végtagok nyújtotta hajtóerõt. Ami a szõrzetet illeti, a fejen rövid és finom, a testen közepesen hosszú, annyi aljszõrrel, amennyi a védelemhez szükséges. A fülnél, a mellkasnál, a hasnál és a végtagoknál a szõrzet rojtozott, de csak annyira, hogy a test vonalait ne takarja el és a mozgást ne változtassa meg. A szõrzet szerkezete selymes, sima vagy enyhén hullámos, és lehetõleg olyan minõségû, hogy könnyen kezelhetõ legyen. Talán furcsának tûnik, de a túlzottan dús szõrzet sem kívánatos, hiszen akadályozza a mozgást és nehéz rendben tartani. Mint minden hosszúszõrû fajtánál, az amerikai cocker spánielnél is rendszeres szõrzetápolásra van szükség, ezzel mindenképpen számoljunk, mielõtt megvesszük. A rendszeres kefélés és fésülés, és a gyakori fürdetés mellett az amerikai cocker szõre 3–6 havonta nyírást és trimmelést is igényel. Erre most nem térünk ki bõvebben, a témában a szakirodalom vagy a kutya tenyésztõje nyújthat részletes felvilágosítást. A szõrzet mellett a szem és a szemkörnyék is rendszeres ápolást igényel. Nem kiállítási kutya esetén érdemes a has és a végtagok szõrzetét megritkítani. Ezzel nem vész el a fajta karaktere, de lényegesen könnyebb a kutya tisztántartása.

     Az amerikai cocker spániel – eredetileg vadászkutya lévén – igen élénk, vidám, bátor és tettrekész kutya. Megnyerõ, kedves viselkedésével és élénk, értelmes, megkapó tekintetével az egyik legelbûvölõbb kutyafajta. Mindig kész gazdája kedvére tenni, a gyerekek elválaszthatatlan barátja. Kiváló képességeit napjainkban is megõrizte, így vadászkutyaként vagy családi kedvencként is egyaránt kiváló társ. Az amerikai cocker mindenkit szeret és szüksége van az emberre, hogy boldog legyen. Könnyen képezhetõ, más állatokkal is jól kijön, azonban nagy hangsúlyt kell fektetni a megfelelõ korai szocializációra, hogy barátságos társasági kutyánk legyen. Az amerikai cocker lakásban is tartható, bár ott is igen aktív, nem árt, ha kellõképpen foglalkozunk is vele. Olykor hajlamos a szükségtelen csaholásra; de tény, hogy kiváló jelzõkutya. Ha vadászkutyaként nem is tudjuk foglalkoztatni, az agility testileg és szellemileg egyaránt kiválóan leköti ezt az igen életvidám és állóképes kutyát.
     Az amerikai cocker spániel várható élettartama 12–15 év. (Amerikai statisztikák szerint; nálunk talán valamivel rövidebb.) A szukák marmagassága általában 34–36 centiméter, a kanok 37–39 cm magasak. Az amerikai standard valamivel nagyobb méreteket engedélyez, mint az európai FCI fajtaleírás.