A spániel nevelése - Első lépések

Ennek a cikksorozatnak az elolvasása mindenkinek fontos, aki nem akarja idő előtt elveszíteni kedvét a kutyatartáshoz - mert kutyája nem akart szót fogadni. Elöljáróban csak annyit: ha ez bekövetkezik, ebben sohasem a kutya a hibás, hanem az ember, aki kutyáját nem elég következetesen nevelte. A legfontosabb szó a nevelés szempontjából a következezetesség. Ez a spániellel való együttélésünk kulcsa. Törekednünk kell arra, hogy a spánielt kedves, szeretetreméltó társsá neveljük.

Minden spániel igen érzékeny és figyelmes kutya, ezért nevelése során soha nem követhetünk el igazságtalanságokat - nem értené meg, és valószínűleg teljesen másképp reagálna, mint ahogy azt a gazdi szeretné. Ha a spániel észreveszi, hogy tulajdonképpen nem is gondoltuk komolyan, amire utasítottuk, azaz valamivel összefüggésben nem vagyunk elég következetesek, ahányszor csak lehet, ki fogja használni. Vagyis a kutyának mindig éreznie kell, hogy a gazdi a főnök, és hogy nincs értelme szembeszegülni az akaratával.

Ebből is következik, hogy nevelés során soha ne végezzünk fél munkát. Ha nehezünkre esik is, legyünk türelmesek, különben a spániel észreveszi gyengeségünket, és szemtelenül kihasználja azt.

A következetes nevelés azzal kezdődik, hogy a kölyköt a nevéhez szoktatjuk. Nagyon fontos az, hogy a fiatal spánielt a gazdája első naptól a nevén szólista.

Az állandó helyre való szoktatás összefügg azzal, hogy a kutyát leszoktassuk a fotelba vagy a kanapéra való ugrálásról. Erre természetesen csak akkor kell gondot fordítanunk, ha nem akarjuk, hogy az ülőalkalmatosságaink tele legyenek kutyaszőrrel. Akinek mindegy, hogy kutyája egyszer a fotelba, egyszer a kanapé sarkába fészkeli be magát, annak tulajdonképpen nem kell ezzel kínlódnia. Nem túl egyszeruű tisztázni a kutyával, hogy semmi keresnivalója az ülőalkalmatosságokon. Néhányan a kutyájuknak a kanapé egyik bizonyos részére vagy az egyik fotelba takarót terítenek, és a kutyának csak a takaróval leterített részére szabad befészkelnie magát. Ez természetesen kompromisszum, melyet szívesen alkalmaznak ugyan, de valljuk be, nem túl következetes.

A probléma még égetőbben jelentkezik, ha a kutya a gazda ágyában kíván heverészni. Nincs még egy olyan hely a lakásban - talán a konyhát kivéve -, amely vonzóbb a fiatal spániel számára, mint az ágy. Ez az a színtér, ahol már az első éjszaka elronthatjuk az együttélést.

A kis spániel az első éjszaka, távol megszokott környezetétol természetesen "sírni" fog, egyedül érzi magát, az új helyet még nem ismeri, új gazdáival még éppúgy nem barátkozott meg, mint a kuckóval, amit számára kijelöltek. Tehát természetes, hogy nyüszíteni fog.

Ez az első nagy próba igen lényeges további fejlődése szempontjából. Ha ekkor a gazdik határozatlanok, együtt éreznek a kis jövevénnyel, és vigasztalásul az ágyukba viszik, akkor ez örökre szól. Bár a pici nagyon hamar megnyugszik, a következő napokban is követelni fogja ugyanezt. Hisz a hálószobában nagyon kényelmes helye volt, és minden igyekezetével azon lesz, hogy felhívja magára a figyelmet, hogy ismét az ágyban aludhasson.

Kétségkívül mindenki maga dönti el, hogy szeretne-e egy kutyával egy ágyban aludni, vagy sem. Azonban biztos, hogy a kutya ezen kívánsága elöl csak úgy tudunk kitérni, ha megmutatjuk neki - már az első naptól kezdve - hogy számára a hálószoba tabu, még akkor is, ha az első este sírdogál egy kicsit. A második-harmadik éjszaka már rájön, hogy nyüszítése hiábavaló, és belegyezik az elkerülhetelenbe.