A COCKER SPÁNIEL

Mivel kicsi és neki van a legeslegepekedôbb tekintete a világon, kiváló társasági kutya, és sokan azt hiszik, hogy pontosan ezzel a céllal is jött a világra. Ezzel szemben a cocker spániel igazi munkakutya, harcias kedélyû és rendkívüli képességû, rettenthetetlen vadász – tudjuk meg a Spektrum Televízión futó Kutya ABC címû sorozat utolsó epizódjából szeptember 1-jén 16.55-kor (ismétlés: szeptember 2. 19 óra).

De vajon spanyol vagy angol fajta? Mert a neve ugye… Kétséget kizáróan angol… angolabb már nem is lehetne. Igazi szelekciója a XIX. század végétôl kezdôdött el, de a britek már a XVI. században is vadásztak ilyen típusú kutyákkal.

A legvalószínûbbnek az tûnik, hogy az elsô spánielek a középkori keresztes lovagokat követve, Keletrôl érkeztek a kontinensre. Ôk honosították meg ugyanis Európában a solymászatot, a spániel típusú kutyák egyik fô foglalkozását.

A cocker név a szalonka angol nevébôl, a woodcock-ból ered, mert eredetileg a cocker spánieleket ezeknek a madaraknak a vadászatára használták.

Kezdetben azonban ezek a kutyák jóval nagyobb termetûek voltak. Mai kisebb méretüket minden valószínûség szerint a japán csinekkel való keresztezôdésüknek köszönhetik. E fajta képviselôi a XVII. században jelentek meg Angliában. Portugál misszionáriusok ajándékozták ôket II. Károly ugyancsak portugál nemzetiségû feleségének.
A keresztezés célja kezdetben valószínûleg az volt, hogy jól meghatározott, a többi kutyáétól eltérô színváltozatokat hozzanak létre. A tarka japán csinek tehát hozzájárultak a cocker spániel génkészletéhez, melyhez a Marlborough hercegek tulajdonában levô Blenheim kastély szolgált helyszínül. Attól kezdve a „blenheim” szó a spánielek fehér-vörös foltos színváltozatát jelenti, és a kastélyt elsôsorban ezzel kapcsolatban emlegetik Nagy-Britanniában. Még akkor is, ha parkjában nem kisebb személyiség, mint Winston Churchill van eltemetve.

Igazi cocker spánielrôl azonban csak 1879-tôl kezdve beszélhetünk. Ekkor történt ugyanis, hogy egy angol kynológus, Mr. Buddett Venust, a fekete-fehér szukát, összepárosította Frankkal, a fekete-cser színû kannal. Ebbôl a párosításból született meg Obo, aki genetikai fontosságát tekintve valódi nemzetségfônek tekinthetô.

A Kennel Club 1892-ben ismerte el a fajtát, amelynek a testsúlyát hamarosan 11 kg-ban maximálták. Ez a szigorú megszorítás, amely kizárólag a testsúlyra vonatkozott, és egyáltalán nem vette figyelembe a típusjegyeket és a viselkedést, nem tett jót a fajta fejlôdésének. A tenyésztôknek végül 1901-ben sikerült eltöröltetniük a súlyhatárokat, és az egyedek minôsége sokat köszönhet ennek a változásnak.

Az örökké mozgó farok a fajta egyik legfontosabb jellemzôje: az a cocker, amelyik nem csóválja a farkát, nem is lehet igazán szép, még akkor sem, ha az összes többi részlet tökéletes rajta.

A cocker spánieleknél mindenféle színváltozat elfogadott: az egyszínû egyedeken fehér folt csak a mellkason lehet. Néhány évvel ezelôtt még mindenki arany spánieleket akart: ma már a többi színváltozat is egyre nagyobb népszerûségnek örvend.

Mivel e kedves jószág igen kicsi, és „úgy néz, hogy annak nem lehet ellenállni”, a cocker spániel az idôk folyamán vadászkutyából gyakorlatilag szobakutyává változott. De tisztázzuk még egyszer: NEM ez az ô igazi mestersége.

Ne feledjük, hogy a cocker spániel hihetetlenül temperamentumos, kivételesen élénk és mozgékony állat. Ha nem engedhet szabad utat a felgyülemlett energiáinak, az könnyen stresszé alakulhat. Ilyenkor a cocker szeszélyessé, a többi kutyával kötekedôvé, az emberrel szemben pedig harapóssá válhat: különösen akkor, ha a gazdi hagyja, hogy kedvence a fejére nôjön.

Hagyjuk tehát, hadd keresgéljen, hadd kövesse a nyomát valaminek, tanítsuk meg apportírozni, mert biztos, hogy nagyon fogja élvezni. Nem baj, ha nem a lelôtt vadat hozza vissza, hiszen egy eldobott labda is ugyanúgy megteszi! Így hasznosnak érzi majd magát, boldog lesz, ha megdicsérjük, és felfrissülve, elégedetten tér vissza velünk az otthonunkba.

Ha lehetôségünk van rá, vigyük vízközelbe. Remekül úszik, és a pancsolás vagy a vízbôl való apportírozás is kedvelt szórakozásai közé tartozik.

Ne feledjük, hogy a cocker nagyon kemény kutya, és szinte bármilyen feladatra könnyedén megtanítható. Az ô bátorságával és szívósságával a legsûrûbb, legtüskésebb bozótoknak is nekivág – hagyjuk, hadd szórakozzon.

A mozgás hiányának másik káros következménye – fôleg, még ha bôségesen is tápláljuk –, hogy kutyánk elhízik, amint az sok rosszul tartott spániellel elôfordul. Az elhízott kutyák pedig fokozottan hajlamosak a máj-, vese- és bôrbetegségekre, továbbá ízületi problémáik is felléphetnek. A csontjaikat is megviselheti, ha nem rájuk méretezett súlytöbbletet kell hordozniuk.

Vigyázzunk tehát kis kedvencünkre! Aki pedig szívesen vesz még egy-két tanácsot, szeptember elsején feltétlenül kapcsoljon a Spektrumra!